Vera&Kira segítő munkája

Összefoglaló Rólunk, a céljainkról:

Hiszünk az apró tettek hatalmas erejében!

- Az elkövetkezendő egy évben tovább bővítjük szakmai ismereteinket.

- A kutyával segített terápiát minél több emberhez szeretnénk eljuttatni.

- Az Oktatási és Nevelési Intézményekben előadásokat fogunk tartani a felelős állattartás fontosságáról.

-A lehető legtöbb ember figyelmét felhívjuk a kutyás terápiában rejlő fejlesztési lehetőségekre,amelyek tudományosan is bizonyítottak. 

- Úgy gondoljuk, hogy a Csodakutya Alapítvánnyal közösen dolgozva, terápiás kutya-gazda párosként élhetőbbé és jobbá tudjuk tenni a világot!

Elérhetőségeink: +3670/325-6837 vagy kutyabarat22@citromail.hu
                                            

Mi együtt

Miután sikeresen vettük életünk első nagyon komoly állomását, úgy gondoltam, ideje lenne lassan bontogatni a szárnyainkat. Persze nem eszik olyan forrón a kását, csak apránként! :)

Szóval felvteem a kapcsolatot a helyi (balmazújvárosi) Angyalliget Lakásotthon vezetőjével, és megérdeklődtem, mit szólna hozzá ha hetente egy alkalommal meglátogatnánk az Otthonban lakó autistákat.

Teljesen el volt ragadtatva, bár nem nagyon tudta konkrétan miből áll egy terápiás kutyás foglalkozás, de mindenesetre nagyon örült nekünk.

Minden héten keddenként járunk el hozzájuk, este fél héttől negyed nyolcig vagyunk ott, elsősorban a cél az általános kedélyjavítás, illetve minden olyan dolog, amivel egy kicsit is boldogabbá tehetjük a mindennapjaikat.

Első néhány alkalommal csak ismerkedtünk, kit hogy hívnak, stb. most már várnak minket, és örömmel fogadnak, kisebb-nagyobb feladatokat adnak Kirának aki persze vidáman teljesíti azokat, hiszen imád dolgozni.

Arra azért odafigyelek, hogy senkinek ne essen bántódása, főleg Kirának, mert néha elragadtatják magukat, és egy-egy pacsiadáskor erősebben is megszoríthatják a kutya mancsát, vagy egy ölelés sikerülhet szorosabbra a kelleténél..

Mindent egybevetve nagyon jól érezzük magunkat ott, közöttük, ezt a munkát teljesen önkéntes alapon végezzük, semmilyen anyagi vagy természetbeni jutattást nem kérünk érte, az tesz boldoggá, ha segíthetünk.

Elérkeztünk életünk egy fontos fordulópontjához...

Kira és én most megmutathattuk mit is tudunk igazán együtt. Hónapok óta készültünk erre minden egyes nap. Egyre izgatottabbak lettünk, ahogy közeledett a vizsga időpontja. Több szakértőt is megkérdeztünk, hogy vajon mit gondolnak, megpróbálhatjuk-e? Mindenki biztatott minke,t hogy mindenképpen érdemes lenne megpróbálni.Ekkor már mi is biztosan tudtuk hogy itt az idő, számot kell adnunk a tudásunkról. Egy szombat reggeli órában nekivágtunk a félelmetes ismeretlennek...

Kira aznap kiemelkedő teljesítményt nyújott, elmondhatalanul boldog voltam, hiszen tudtam hogy remekül tudunk együtt dolgozni, na de egy éles vizsgahelyzetben ki az akinek nem száll inába a bátorsága?!

Szóval, sikeres vizsgát tettünk, a vizsgabiztos megígértette velem, hogy nem fogjuk itt abbahagyni, szerinte Kira "őstehetség". Ez azért nagyon jólesett...

Olyannyira jók voltunk hogy az összesítésben 100%-os eredményt kaptunk. Ez azért állítólag nem semmi. Akik kinn voltak a kutyasuliba járók köüzl teljesen el voltak ámulva Kira teljesítményétől. Én az egészből csak annyit érzékeltem, hogy nagyon boldog vagyok hogy sikerült, és mérhetetlenül hálás voltam mindenkinek és minden körülménynek hogy idáig eljuthattuk...

Lassan eltelt a 2009-es év is, rengeteg új élménnyel és ismerettel bővült a tudásunk, sok-sok kalandon voltunk már akkor túl,- Kira 2 csonthártyagyulladáson is, kapott szurit, túl gyorsan nőtt- még mindig értek meglepetések a közvetlen környezetünkben.

Egy Nemzetni Park mellett élünk, remek környezetben, tele fákkal, és növényekkel, állatokkal. Mivel egyre korábban sötétedik, nem tudunk túl messzire menni túrázni. Ezért minden nap ellátogatunk a kertünk mögötti parkba. Remekül fel lehet ám ott is töltődni!

Néha összefutunk néhány kutyással, van ám akkor játék meg móka, de van hogy csak ketten kóborolunk. Mindkettőt nagyon élvezzük, igazi kikapcsolódás az egész napi munka után....

Kira levezetheti a fölös engergiáit, és meg feltöltődöm a természetből...

:)

Így van meg az egyensúly!

A nyáron új taggal bővült a családunk, Gergő mindig is odavolt a Dobermannokért, és valahogy úgy hozta a sors, hogy egyik ismerősöm egyik nap kétségbeesetten kerestt meg, hogy mindenképpen segítenünk kellene egy bajbajutott állaton, mert ahol most van ott nagyon nem jó neki...Nem sokat tétováztam: felülkerekedtem, és elindultam megnézni a bajbanlévőt.

Hát mit mondjak, ha láttam már sovány kutyát, az semmi volt Hozzá képest... Teljesen le volt fogyva, ki volt kötve láncra, annyira féltek tőle akik megtalálták és befogadták. Azonnal intézkedtem. Másnap már otthon volt velünk, egy gyors kitérőt tettünk a  város- számomra- legjobb állatorvosához, aki nyugtázta hogy a kutya kórosan sovány és ki van száradva, de ezektől függetlenül teljesen egészséges és vidám kutya.

Az első éjszaka tudtuk, hogy kritikus lesz. Ott aludt a szobában, teljesen zavartalan volt az álma és nyugodt. Lassan ahogy teltek a napok, elkezdtük emelni a kajaadagot. Szépen gyarapodott a súlya, imádta a labdát, és fanatikusan örült mindenkinek.

Pár nap elteltével bemutattam neki Kirát, és annak ellenére hogy két teljesen eltérő vérmérsékletű kutyáról van szó, tökéletesen megértették egymást, és semmi konfliktus nem volt soha köztük.

Viszont attól függetlenül, hogy remek társ volt, és nagyszerű barát, a sok nehézség ellenére, amin átmehetett, (mert egy kutya nem fogyik a normál testsúlyának negyedére 2 nap alatt az tuti, és nem látszódik a nyakán kikötés nyoma pár napi láncon tartástól) volt olyan, akinek szúrta a szemét. Mert hát mit látnak az emberek a TV-ben? a Dobermann egy félelmetes és őrült kutya, aki válogatás nélkül széttép minden útjába akadó embert. Egyébként tényleg nem volt tökéletes: viszonylag sokat ugatott. Ez fajtajelleg. Akármennyire sokat volt vele foglalkozva, reggeltől estig séta-játék.futás-séta, akkor sem volt teljesen lefáradva, gyakran ugatott.

Na, ez bizony sok embernek adott okot arra, hogy igazoltnak tartsa a fajtáról kialakult előítéleteket, bár senki nem mert egy rossz szót sem szlni rá, egyik este mégis megtörtént a tragédia. Forró nyári éjszaka volt, imádott kinn laudni a teraszon, figyelte a terpet, őrködött.

Valaki átdobott 2 tele flakon Hangyairtót (idegméreg), amit a kutya uanlmában éjszaka elrágcsált játék gyanánt... Nem kellett sok, hogy hasson. Teljesn kifordult önmagából, nem volt ura semminek, teljesen elborult az elméje.. Kihívtunk több állatorvost, állítólag ezt a fajta mérget semmi nem tudja eltávolítani a szervezetből.Nem tisztult a méregtől a szervezte...El kellett altatni. Inkább nem részletezem, mint ment át az egész család, rettenetesen megsínylettük, nem elég hogy elvesztettük, de még meg sem büntették a gyilkosokat, mert nem tudták bizonyítani senkire a bűncselekményt, bár voltak kézzel fogható nyomok, de egyszerűen nem volt meg a tettes...

Néhány hónap felhőtlen boldogság után az Örök vadászmezőkre költözött. Örökké fogunk Rá emlékezni.

Nagyon mozgalmas volt a 2009-es évünk, szerencsére rengeteg olyan helyre eljutottunk, ahová szerettünk volna, és rengeteg izgalmas programban volt részünk, amit kár lett volna kihagyni.

Szóval ismét eljuhattunk egy Agility versenyre, mely ebben az esetben a Kőbűnyai Happy-Dog Kutyakiképzőiskolában került megrendezésre. Megint nagyon korán indultunk, hogy időben odaérjük, reggel még nagyon harmatos volt a fű, szinte teljesen átázott a cipőnk, délben meg már olyan meleg vot, hogy napernyő kellett hogy árnyékban legyünk, mert simán napszúrást kaptunk volna. Szóval kicsit lebarnultunk :) és megint nagyon jól éreztük magunkat! Most inkább a játéké volt a főszerep, viszonylag keveset dolgoztunk, anál többet kommunikáltunk más kutyákkal, tanultauk a ntársas viselkedés szabályait: itt nem egy-két kutya volt, hanem legalább 50! És bizony kuyáknál is igaz az hogy ahony kutya, annyi jellem, voltak nagyon jó arcok, akikkel hatalmasat lehetett játszani két futam között, viszont voltak olyanok ,is akiket jobb volt békén hagyni, mert hát nem lehet mindenki partyarc. Kirának ezt nagyon nehezen sikerült megérteni :)

Szóval ismét totál elfáradtunk, de szereztünk egy csomó hasznos infot, amit tudunk majd kamatoztatni a kséőbbi életünkben is.

Menet közben itthon és Debrecenben a kutyasuliban elkezdtük gyakorolni az agility alapjait, de még minden ugrálástól mentesen, főleg a kúszót és szlalomot próbálgattuk.

Mivel Kira nagyon jó ősökkel büszkélkedhet minden téren (munka és küllem) úgy gondoltam, hogy érdemes lenne megmérettetni Őt egy-egy Kiállításon. 2009-ben 3 megmérettetésen vettünk részt: először Békécsabán, akkor még Bébi csoportban tudtunk nevezni, ott bekerült a Best In Show-ba, Kitűnő minősítést kapott, majd Nyíregyházán voltunk a nyár közepén, ott szinte teljesen elmosott minden kiállítót az eső, természetesen velünk együtt, így teljesen szétázva Kira Nagyon jó minősítést kapott, aminek örültem, hiszen csuromvizes bundával a Kutya sem tudja mutatni a legjobb  formáját..., és végül a nyár végén Debrecenben voltunk, amit ismét csak kissé elmosott egy kisebb vihar, na ennek aztán nagyon örültünk, itt is Nagyon jó minősítést szereztünk.

Összeségében meg kellett állapítanom: bár nekem nagyon tetszenek a kiállítások, Kira nem nagyon lelete kedvét ebben az egészben, sőt egy kicsit mintha viszolyogna tőle, bár lehet én sem örülnék, ha több órán keresztül fésülgetnék a szőrömet, és mindenféle pózokba állítanának. Így arra a megállapításra jutottam, hogy mindenkinek jó legyen, évente kétszer van kiállítás hozzánk legközöelebb (30 km-re) Debrecenben, oda mindenképpen elmegyünk, de azért nem fogjuk átutazni a fél országot, hogy részt vegyünk egy ilyen rendezvényen.

Mivel már nagyon korán megismekredtünk az agility alapjaival, szerettük volna élőben látni hogy is néz ki igazából egy agility verseny. Szerencsére lehetőséget kaptunk, hogy nézőként részt vehessünk egy ilyen rendezvényen, amit 2009 elején rendeztek meg Budapesten. Az út elég hosszú volt, egy pihenővel - és pisiszünettel- Kira remekül bírta a 3 órás utat. A többi kutyautas már természetesen gyakorlott volt, ők már sokszor megtették ezt az utat. A verseny helyszínén mindenki nagyon kedves volt, rengeteg kutyás gyűlt össze, és amin meglepődtem: majdnem minden kutya barátságos volt! Teljesen visáman szaladtak oda köszönni nekem is és Kirénak is, semmi morgás vagy vicsorgás, úgy látszik ez a sport tényleg a legjobbat hozza ki mind emberből, mind kutyából...

Szóval amíg a többiek versenyeztek, kaptunk az alkalmon, és egy kicsit gyakoroltuk az engedelmes részét a kutyakiképzésnek. Remekül ment, pedig tőlünk néhány méterre színes akadályok voltak felállítva, és a versenyző kutyák olyan örömmel futottak végig a pályán, hogy néha nekem is az az érzésem támadt, hogy én is futok ott egy kört!

A nap végére természetesen teljesen elfáradtunk: Kira a sok inger miatt, a rengeteg szag, hang és minden olyan új volt, nekem pedig az volt a fárasztó, hogy Kira minden rezdülésére időben és jól kellett reagálnom, nem szabadott túlságosan lefegyelmezni, mert elmegy a kedve az élettől is, de azt sem szabadott hagynom, hogy esetleg valakinek kellemetlenséget okozzunk a szeleburdiságával.

Mindenesetre remekül éreztük magunkat, és attól függetlenül, hogy nézők voltunk rengeteg hasznos élménnyel tértünk haza, közben szereztünk néhány barátot.  :)

Egy bizonyos idő után az ember már csak azt veszi észre, ha a kutyája már nem fér el az ölében kényelmesen, vagy kinőtte a hámot, kicsi a fekhely stb...annyira természetes, hogy itt van velünk, hogy észre sem vesszük azokat a pici változásokat, amin keresztülmegy minden nap. Pedig milyen sokat fejlődött,mióta hozzánk került! Minden nap munkába indulás előtt, és munka után dolgozunk, különböző feladatokat végzünk, váltogatva  a helyszínt, a jelenlévő embereket, a körülményeket. Többször előfordult, hogy kutyasuli elkőtt vagy után még elmentünk Debrecen belvárosába dolgozni egy kicsit, persze játékos formában. Ezek a "kis" közös munkák annyira látványosan fejlesztették a kutyát, hogy rá sem lehetett ismerni néhány hónap múlva. Persze ennek az volt az ára, hogy mióta a családba került, gyakorlatilag egyetlen egy pihenőnapom sem volt, nem volt hétvégén délig tartó alvás, éjszaka a fel kellett kelni, akkor nem volt kifogás. De ez mindi-mind kellett ahhoz. hogy most ott tartsunk, ahol, erről még később írok...

:)

2008 decemberében a DASZE kutyasuli rendezett egy Mikulás-napi háziversenyt az oda járó kutya-gazda párosoknak.

Hát nem mondom, eléggé be volt ilyedve mindenki mert persze nem a végeredmény a lényeg, hanem a részvétel , de bizony az utolsó helyért is meg kell dolgozni. :)

Szóval a nagy napon úgy indultunk neki: egy a lényeg, hogy jól érezzük magunkat, és hogy legyen egy jó kis kutyás napunk. Összejött.

Maga a verseny délelőtt elkezdődött, több csoportba lehetett nevezni a kutya életkorától és tudásától függően.

Kira akkor 4 hónapos volt, tehát a mi csoportunk a kölyökcsoport volt. Itt 3 hónapos kortól egészen egy éves korig voltak kutyák. Kb. egy tucat páros volt ebben a mezőnyben. A feladatok nagyon ötletesek voltak, inkább ügyességi feladatok voltak. Volt olyan, hogy fel volt állítva egy kisebb szlalompálya, és fel volt minden lécre erősítve egy-egy párizsidarab a kutyaorrmagasságában. A feladat itt az volt, hogy a kutyát úgy kell végigvezetni köztük hogy nem eheti le őket, de kézzel nem szabadott őt ebben megakadályozni, csak szóbeli utasításokkal. A következő feladat pedig az volt, hogy járókerettel kellett végigmenni egy adott útszakaszon, a kutya nem előzhetett meg és nem maradhatott le, és főleg nem szabadott ettől az eszköztől félnie. Ezenkívül volt olyan feladat, hogy pókjárásban kellett menni a gazdinak, és egy tálat kellett a hasunkon egyensúlyozni, és közben a kutyának jönni kkellett mellettünk úgy hogy a tálban lévő párizsit nem ehette ki.Itt is csak szóbeli utasítást lehetett adni. Persze volt olyan kutya aki nem tudott ellenállni a csábításnak...  :)  Volt még néhány érdekes feladat: egy vízzel teli tálból ki kellett venni színes műanyag labdákat a kutyának- ez sok kutyának gondot okoz általában- a gazdának pedig a szájával kelltt egy másik tálból almát halászni. Végül az utolsó feladat volt a legnehezebb szerintem: először is le kellett a gazdinak hasalni, és úgy kelltt lefektetni a kutyát, a feladat másik részében pedig egy lámpát kelltt felkapcsoltatni a kutyával.

Összességében Kira nagyon ügyes volt, elnyerte a "Legjobban teljesítő kölyök" címet. Kaptunk Oklevelet, és néhány játékot is.

Már sötét volt amikor hazaértünk és nagyon elfáradtunk, de nagyon-nagyon jól éreztük magunkat. Itthon pedig bezsebeltük a gratulációkat :)

Kira nagyon szépen fejlődött minden téren, korán kiderült, hogy nagyon intelligens, amilyen gyakran csak tudta meg is csillogtatta a tudását, és nagyon gyorsan tanul.

Elég korán megismertettem a kilkkerrel, azóta folyamatosan azzal tanuljuk meg a bonyolultabb feladatokat, vagy ha egy kevésbé mozgalmas nap után szeretném lefárasztani agyilag, mindenképpen bevetem :)

Sokszor jobban elfáradok mint a kutya... Mivel csak a hétvégéinekt tölthetjük együtt Kirával, ezért igyekeztem mindig a lehető legszínesebb programokat szervezni, amibe Ő is bevonható- a mozi színház kilőve- áltlaánban szombaton közös képzés egy-egy ismerős kutyással, vasárnap pedig kutyasuli.

Hát mit mondjak, nem egyszerű feladat egy kölyökkutya felnevelése... Az egészben az volt számomra a legnehezebb, hogy mindig és minden körülmények között következetesnek kell lennem. És mindenki másnak is be kellett tartania ezt a szabályt a "falkában".

Ez sokszor nem volt könnyű. Mert "olyan bánatosan néz, amikor eszek..." vagy "ÓÓ csak most az egyszer adok neki egy falatot az ebédemből..." "vagy szegény olyan bánatosan nyűszít amikor egyedül marad, nem hallgathattam tovább, átvittem magamhoz.." ilyenek és ehhez hasonló sztorik elég gyakoriak voltak.

De mi kitartottunk, és elsősorban magunknak kellett megálljt parancsolnunk, ezzel egy időben Kiránál is csökkentek a próbálkozások, teljesen elfogadta a szabályainkat, és igyekzett betartani.

Néhány hét leforgása alatt kialakult egy új ritmus a családban, ami elég olajozottan működött.

A család minden tagja azon fáradozott, hogy Kira magabiztos és jólnevelt felnőtté váljon, és mindezt úgy, hogy a szükségesnél jobban nem korlátozzuk abban hogy felfedezze a világot.

Sok-sok simi a rokonlátogatások során, behívás kajával idegeneknek is, aztán ismét csak simi, és rengeteg pozitív élmény! Amikor lehetőségünk volt rá, mindig lefoglaltuk valamilyen játékkal, feladattal, aminek az lett az eredménye, hogy a kutya stréberré vált... Ennek persze mindenki örül, de néha fárasztó, mikor minden mozdíthatót odavisz, csak azért mert Ő még dolgozni szeretne, ja és mindezt este fél tizenegykor....

Mivel az agility egy nagyon jó kis sport, mind a kutya, mind a gazda számára, már Kira néhány hónapos korában elkezdtünk megismerkedni az alapokkal. Természetesen komoly munkáról itt még szó sem esett, ezt a fajta sportot másfél éves kor alatt nem ajánlott elkezdeni, mert a kutya növésben van, és nem tesz jót a fejlődésben lévő állatnak a sok akadályugrálás.

Mindenesetre megkérdeztem Kirától, mit szólna hozzá, ha később esetleg mi is belevágnánk ebbe a remek sportba?

Az első bizonytalan próbálkozásaim ellenére nagyon bejött neki a sok színes eszköz, és óriási örömmel vetette magát a feladatokba.

Jelentem: ez a mi sportunk!

Amint kitehettünk minda két- ill.- négylábunkat az utcára, elkezdtük az ismerkedést a környezettel. Nagyon ügyeltem arra, hogy a hatások csak fokozatosan érjék, szerencsére ebben az időszakban sem érte olyan negatív behatás, ami a későbbi életére kihatással lett volna. A képzést már az első nap megkezdtük, ahogy hazakerült, de ez szinte majdnem mindenhol így van, először a feladatokkal is csak csínján bánt az egész család. Később, ahogy cseperedett, egyre magasabbak voltak a követelmények. Kb. három hónapos korára már hozzászokott úgy a közvetlen környezetéhez, hogy úgy gondoltunk, ideje továbblépni.

Beiratkozunk a DASZE egyesület (kutya)bölcsis csoportjába.

Minden hétvégén voltak a foglalkozások, egyenlőre játékos formában, semmi kötelező dolog, a cél az volt, hogy kialakuljon a kutya-gazda kötődési viszony, ill. hogy tudja mindenki kontroll alatt tartani a kutyáját. Ez bár egyszerűnek tűnik, de mégsem az, mikor a kiskutyánk felhőtlenül játszik 10 másik kiskutyával, és próbáljuk csak behívni...

Szóval komoly feladatokkal kellett szembenéznünk, itt főleg nekem és a többi gazdinak, de biztosan állítom, hogy ezek nélkül a foglalkozások nélkül most nem tartanánk ott ahol, és nem lenne ilyen mély a kötődés kettőnk közt!

Ettől függetlenül, nagyon ügyes volt minden kutya-gazda páros, a kemény munkának meglett az eredménye, egyre jobban tudtunk együtt dolgozni a kutyáinkkal, és a játékos feladatok mellett mi is nagyon jól éreztük magunkat.

Mivel addig nem tehette ki a lábát Kira, amíg meg nem kapta az összes oltását, ölben vittem mindenhova. Ez az időszak kb. 3 hónapos koráig tartott, jó is hogy nem tovább, mert a súlya szerencsére szépen gyarapodott :) .

Voltunk így "sétálni", elmentünk a rokonokhoz, piacoztunk stb. A cél az volt, hogy szokja az embereket, a zajokat, a környezetet.

Nővérem lányával, Mayával már az első hetekben mély barátságot kötött, amiben biztos vagyok, hogy egy életre szól.

Az első három nap bizony sírással telt Kira részéről...

Szegénykét annyira sajnáltam, hogy ennyire hiányzik neki az anyukája és az alomtestvérei, de tudtam hogy hamar megszokja az új helyét, mert mindenki nagyon várta már Őt haza, hiszen már a mi családunk része volt. Az első néhány nap volt egy "kis" hasmenés, ha jól tudom majdnem minden tesójánál, bár ugyanazt az ennivalót kapták mint az alomban, de ezzel járt hogy a szervezetük átállt az új család környezetéhez.(baktériumok)

Természetesen halálra rémültünk, és minden másodpercben ellenőriztük, jól van-e, nincsen-e láza stb. Szerencsére, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt ez a kellemetlenség.

Gyakorlatilag ahogy Kira szervezete megszokta az új környezetet, akkorára ő is elfogadott minket, mint új családját.

Kirát 8 héttel a születése után, 2008. szeptember 13.-án vittem haza. Volt egy kis elérzékenyülés mindenki részéről. Zserbó (Kira anyukája) aggódva figyelte hogy vajon jó "anyja leszek-e" a továbbiakban,ami teljesen jogos, végülis neki köszönhetem Őt, Rita pedig (Kira tenyésztője, anyukája :) , Zserbó gazdija) szintén könnyes szemmel búcsúzott tőlünk a kapuban. Hát őt sem irigyeltem akkor. 8 hét alatt az ember igencsak megszereti, megismeri a "gyerekeit", sokszor éjszakákat virrasztott mellettük, nehogy valami baj legyen. Ő sem volt jobb helyzetben mint Zserbó.

Jómagam pedig szintén a könnyeimmel küszködtem, mert tudtam hogy ez bizony nem lesz egyszerű, a lehető legjobb gazdájának kell lennem, és hogy sokszor -főleg eleinte- lesznek akadályok, amit együtt kell leküzdenünk.

Azon a napon egy ember és egy kutya sorsa megpecsételődött....

Kira és a többi alomtársa életében egyre közeledett az a nap, amikor új otthonukba kellett hogy kerüljenek, hiszen ez a kutyaélet rendje.

Jómagam már egyre izgatottabb voltam, számoltam a napokat visszafelé, és lélekben felkészültem, hogy az én életembe is egy teljesen új szakasz köszönt be.

Így is lett

:)

Mivel egy kiskutya életében az első nyolc hét nagyon fontos, igyekeztem minél többször meglátogatni, csodálni ahogy napról napra egyre ügyesebb, virgoncabb.

Kira átesett egy ú.n. kölyökteszten egy napos és 6 hetes korában, amelynek az volt a célja, hogy megvizsgálja később alkalmas lesz-e a terápiás munkára. Legnagyobb örömünkre kiemelkedő eredményt produkált!

Rengeteget játszott az első hetekben az alomtársaival, sok tesóval még a mai napig is tartjuk a kapcsolatot, és ahogy időnk engedi, összjövünk egy-egy nagy családi játékra, érdekes módon a kutyák nem felejtették el egymást!

A mi közös életünk nem itt és nem most kezdődött, rengeteg kép és dokumentáció készültmár eddig is, a teljesség igénye nélkül bemutatok néhány felejthetelen pillanatot.